Két hete, egy szeles napon Dobogókőre mentünk sétálni. Még sosem ettem a turistaházban (Báró Eötvös Lóránd Menedékház), és isteni illatok lebegtek a hegytetőn, így - bár már akkor sejtettem a szomorú véget - betértünk. Itt még csíkszemekkel vigyorgunk a szembeszélben és szembenapban, később már nem volt ilyen széles a mosolyom.

A menedékház nagyon hangulatos annak, aki szereti az ilyen helyeket, és én bizony szeretem. A bútorok és textilek mondjuk 30 éve legalább itt vannak, de ezt én simán abszolválom ilyen helyeken.

A felszolgálásra leginkább a "semmilyen" jelzőt tudnám használni. Olyan érzésem volt, hogy ha már muszáj, megcsinálják, és közben kicsivel kevésbé utálnak kettőnket, mintha tizenöten jöttünk volna. Arról pedig, hogy a felszolgáló hölgy milyen igénytelenül nézett ki ruházatát tekintve, egész egyszerűen nem vagyok hajlandó írni, mert mély apátiába taszítana.

Étlapot nem kaptunk, mint ahogyan az árakról sem tájékoztattak előre - a felszolgáló akkor szaladt el a konyhába megkérdezni, mit lehet enni, mikor délután kettő körül betértünk. Visszajött, elhadarta, mi meg kábé vakon lövöldözni kezdtünk.

Máté babgulyást kért, és ezzel nem is futott lukra, gondolom, ezt kell kérni az ilyen helyeken. Volt benne anyag rendesen, kolbász, csülök, miegyéb, állítólag finom is volt. Itt épp gondterhelt fejet vág, mert éhes, és a leves forró:

Mivel az én gyomrom nem igazán szereti ezt a műfajt, a csábító illatok ellenére maradtam a szokásosnál - kértem egy fokhagyma krémlevest, meg egy grillezett csirkemellet salátával. A leves alsó-közép minősítést kapott tőlem. A hús jó volt, semmi extra, fűszer se nagyon, de legalább az állaga el volt találva. A salátának először örültem, hogy (külön kérdésre kiderült) van egyáltalán, mivel valamiért még mindig úgy néznek Magyarországon arra, aki köretnek zöldet kér, mint egy ufóra, de később alábbhagyott az örömöm. Kaptam ugyanis egy nagy marék zöldséget minden nélkül, azzal az ukázzal, hogy az öntetet tegyem rá magamnak - az asztalon ácsorgó bolti üvegből. Megpróbáltam, iszonyú volt. (Hozzáteszem, ugyanígy jártam már híres, drága helyen is, csak bolti szósz nélkül.)

Pedig milyen kis szép, igaz?

Nos, az íze rettenetes. És nem csak én, de a tányéron látható, egyébként ízléses zöldségkupac is meghálálta volna a szakácsnak, ha csak egy icike-picikét megerőlteti magát, és feldobja a tálat egy öntettel. Mert abban a konyhában, ahol van saláta, egészen biztosan van valamilyen olaj, só, bors, és mondjuk citrom. Ehhez nem kell fantázia. Ehhez csak némi önbecsülés és csipetnyi jóindulat kell. És ez legtöbbször még mindig nem megy az ország szakácsainak a jó értelemben véve középszerű helyeken. És ez a baklövés nekem kétezer forintomba került.

Ebből az esetből két elhatározás született meg a blogot tekintve. Először is, tesztelni fogjuk a középszerű helyeket. Kifejezetten kempingekre, középkategóriás éttermekre, büfékre és hasonlókra fogok szakosodni, méghozzá messziről kerülve Budapestet, leginkább a Dunakanyarban kalandozva az ízek között - reméljük, lesz hol.

Hogy miért? Nos, mert ebben vagyok érdekelt. Ha nem otthon eszem, akkor otthonos helyet keresek, olyat, ahol kifejezetten kedves a felszolgálás, megbízhatóak az ételek, és van némi fantáziája a személyzetnek. Ahol lehet kérésem és kérdésem, és ahol számít, hogy betértem, s pont ott akarok enni. Ahol azt érzem, hogy de jó volt kimozdulni ma este, nem pedig azt, hogy ez is kidobott pénz volt, főztem volna inkább én.

Hangulatos helyeket keresek a strandokon, a Duna-parton, a városokban és falun is, olyat, ahová bármelyik család beülne egy napos délutánon. Indulhat a teszt kérem!

Továbbá, hogy ne csak másokat ekézzek, készülök egy salátaöntetes poszttal a közeljövőben, fantáziátlan szakácsoknak és diétára kényszerülő embertársaimnak. Mert a zöld levelek léteznek, és a tányérunkra törnek!